Nagy restanciáim vannak mostanában, de mentségemre legyen, hogy egyfelől nem dúskálunk érdekes eseményekben, másfelől éppen annyira sűrűek a napok, hogy az írásra már ne jusson, idő vagy éppen lelkesedés. Azt mindesetre előrebocsátom, hogy nevezetes hetet értünk el, ez ugyanis az első olyan őszi szünet, amelyet Belgiumban tölthetek. Eddig jóformán éppen csak elhallgatott az iskolai csengő utolsó hangja, mi máris az autópályákon voltunk ha másképpen nem a két fiammal, útban Magyarország felé. Idén az autó és magunk kímélése miatt is úgy döntöttünk, itt töltjük ezt a hetet is, legalább megismerjük a belga mindenszentek ünneplését.

Kezdjük hát ezzel a beszámolót, hiszen amúgy is ez volt időrendben a legutóbb. Gyermekkori emlékeimben a mindenszentek és a halottak napja egybefolyik, a halloweenről meg nem is nagyon hallottunk akkor még. Igazán csak most, a bejegyzés kedvéért néztem utána és tudtam meg, hogy a halloween, a mindenszentek és a halottak napja három különböző ünnep. Halloween a rossz lekek, mindenszentek az üdvözült lelkek, míg a halottak napja a tisztítótűzben égő, tehát még nem üdvözült, de nem is elkárhozott lelkekről emlékezik meg. Gyerekként ez az ünnep(kör) számomra azért volt fontos, mert izgalmas volt az esti sötétben a temetőben tüzeskedni, amiért nem járt leszidás. Később már egyetemistaként néhányszor úgy alakult, hogy ezeken az estéken utaztam haza a jó öreg skodámmal, s a 300 km-es úton szemet gyönyörködtető látvány volt városról városra, faluról falura haladva a fényben úszó temetők képe. Felnőtt pest megyei lakosként inkább maradt meg bennem az, amikor hetekkel az ünnep előtt a nagyáruházak tömve vannak akciós mécsesekkel, a csepeli temető előtt pedig már napokkal korábban rendőr állítja meg a Rákóczi út forgalmát az átkelő gyalogosok kedvéért. Itt Belgiumban ezek a képek nem tűnnek fel. Nem láttam raklap számra piros mécseseket, nem szóltak a hírműsorok a temetői káoszról, és a virágárusok sem tartottak rendkívüli nyitvatartást. 31-én este B-vel elsétáltunk a temetőbe, néhány síron égtek gyertyák, mi is gyújtottunk pár teamécsest a halottainkért és azt hiszem ennyi volt ez az ünnep. Persze a fentiek alapján lehet, hogy ha november 1-én sétálunk el akkor nagyobb tömegeket találunk, de őszintén szólva nem vagyok ebben biztos. Ami valamelyest jelezte, hogy a belgák sem teljesen halvérűek, az a halloween volt. Ezt mi az amerikai filmekből ismerjük, amikor is mindenféle szörnyeknek öltözött gyerekek kószálnak este a városokban, mindenhova becsöngetnek és csokiért, cukorkáért rémisztgetik az embereket. G már vasárnap a Scouts-ban belekóstolt ebbe a hagyományba. Igaz akkor délután volt nem este, de leaderek ügyesen kisminkelték a kicsiket, aztán a környéken rémisztgettek, inkább kevesebb mint több sikerrel, mert sokan nem voltak otthon. Ahhoz azonban elég volt ez kis gyakorlat, hogy G teljesen bezsongva várja az éles bevetést. Minden este megállapította, hogy szerinte halloween van, és én minden este elmagyaráztam neki, hogy nem, az csak kedden lesz. Mikor elérkezett a várva várt nap, már délután indulni akart. Meg is beszélte a bátyjával, hogy majd együtt mennek rémisztgetni. Mi felnőttek csitítgattuk, mert nem gondoltuk komolyan, hogy olyan nagy divatja lenne itt ennek a mókának. Vacsora után, úgy hét óra körül, azért elindultunk M, G és én, hogy egy séta közben megnézzük, mi zajlik az utcákon. A téli időszámításnak hála már jócskán sötét volt, több ház előtt is égett a töklámpás, némelyik épület vagy az előkert kis dekorációt is kapott, volt aki a kirakatszerű nappali ablakot díszitette fel.Az utcák viszont kihaltak voltak, teremtett lélek sem járt sehol. A nyugalmas csöndben jókora kört tettünk már meg, amikor feltűnt egy kaszás jelmezbe bújt kislány a boszorkánynak maszkírozott anyukájával. Egy darabig egy irányban haladtunk velük, s azon tanakodtunk, tényleg csöngetni fognak -e házakhoz, vagy egy házibuliba tartanak éppen. Aztán valahova csengettek, mi meg továbbhaladtunk. Ekkor egy újabb kis csapat gyerek tűnt fel. Ők már határozottan csokivadászoknak tűntek, s amikor a házunk felé kanyarodva másik két csoportba botlottunk az már elég meggyőző volt számomra, hogy bizony itt él ez a szokás. Hazatérve hát M kimaszkírozta G-t, s mivel B végül nem vállalta a kíséretet, én indultam el vele gyűjtögetni. Amint megfigyeltük, a fő szabály az, hogy olyan házba illik csengetni ahol dekoráció, vagy töklámpás van, bár voltak páran akik "csupasz" házaknál is próbálkoztak. Mi az első két házat skippeltük. Az egyiknél épp dolgozott két leány szellem nem akartunk zavarni, a másiknál meg nem volt még lelkierő. De a harmadiknál G határozottan megnyomta a kaputelefon gombját. Ez egy szépen dekorált ház volt, a csengőgombot műpókháló keretezte, az ajtó mellett pedig egy lepellel borított csontváz lógott, ami G nem kis meglepetésére, miközben várta, hogy ajtót nyissanak, egyszerre mozogni és sikoltozni kezdett. Szegény azt sem tudta, hogy maradjon vagy elfusson. Szerencséjére ekkor nyitott ajtót egy mosolygós tizenéves lány, aki már adta is a kiérdemelt cukorkát. Ettől kezdve nem volt megállás és legalább tíz házban is sikerrel járt a "snoepjes of je leven" (cukorkát vagy az életed) felkiáltással. A legtöbb helyen aranyos nénik adták az ajándékot, de volt ahol kicsi gyerek mérte a cukrot nem nagy meggyőződéssel. Egy bő negyven perces kalandozás után végül megelégeltük a zsákmányt. G talán egy kicsit félt is, mert hát mint mondta, azért gyerekként a szellemek napján késő este az utcán mászkálni nem egy életbiztosítás, így hazatértünk. Ezután sétáltunk még el B-vel a temetőbe olyan tíz óra körül. Mint előbb írtam a temető néptelen volt, néhány síron égett csak mécses, ezek és a hold gyenge fényénél kerestük a keresztet, ott akartam megemlékezni elhunyt rokonaimról. De kereszt nem volt, így végül az urnafal tövébe tettük le a magunkkal hozott három mécsest, a szentháromság jegyében. Már kifelé mentünk, amikor a kis temető főutcáján a bejárat irányából egy kerekpáros robogott el mellettünk, ránk is köszönt. Olyan határozottan tekert be a sötétbe a sírok közé, hogy megfordult a fejemben, ezek a belgák képesek voltak a temetőn kerresztül is vezetni egy kerékpárutat?! De aztán hallottuk a bicaj támasztékának a csattanását, így vagy ő is gyertyát gyújtani jött, vagy a kimenőről tért haza. Persze akkor felmerül a kérdés, Hoffi után szabadon, mi lesz a kerékpárral?

Így zajlott tehát az első belga halloweenünk, és bár terveztem még ide néhány sort az elmúlt napok többi eseményéből, de azt inkább megtartom a következő posztra, amit úgy gondolom hétfőn dobok fel.

Előző bejegyzés                                 Következő bejegyzés