Egy magyar család élete Belgiumban

Balgamagyar

Gershwin és Carmina Burana Antwerpenben

2017. 04. 26. - Szerda

2017. április 26. - Műszaki

A múlt hét szerdai eseményeket követően a csütörtök kicsit kótyagosan telt, nehezen tudom leírni az állapotom annak aki nem volt még ilyen helyzetben. Nem voltam rosszul, nem fájt semmim, alapvetően nem is szédültem, legalábbis ha a fejem fixen állt. Azonban minden kis helyzetváltoztatás elindított egy szédület hullámot ami aztán szépen lassan csillapodott. Ez már nem volt olyan rossz mint szerdán, nem járt azonnali hányingerrel, de idő kellett míg koordináltam magam. Ahhoz hasonlót kell elképzelni, mint amikor egy vízzel félig telt lavórral a kezeink között kell sétálgatni. Amíg lassan óvatosan cipeljük, addig viszonylag rendben van, de ha hirtelen megindulunk vele, netán elfordulunk, azonnal vad hullámzásba kezd a víz és ha nem állunk meg gyorsan, akkor ki is loccsan. Természetesen ez a látásomat is befolyásolta, és valószínűleg komoly energiákat emészthetett fel az agyam, miközben rendszerezte a dolgokat, mert kb. óránként le kellett dőlnöm aludni. Ezzel együtt azért este elmentem a Babbelplus beszégetésre, bár az erőnlétem és a bő két hét flamand kihagyás miatt csak bambultam és alig értettem valamit. Aztán jött a péntek, ami már kicsit jobban telt, már csak három óránként fáradtam el és a koordinációm is jobb volt, így délután próbaképp bicajjal mentem el G-ért a suliba. Érdekes volt. Stabilan mentem ha előre néztem, de a hirtelen fejforgatáskor, például mikor a kereszteződésben körbenéztem, bizony erősen kellett koncentrálnom, hogy ne foglakozzak a fejemben lötyögő lavór vízzel (nem tudom ezt jobban érzékeltetni) hanem csak menjek tovább és tartsam az irányt. Ezeken a sikereken felbuzdulva, szombaton fel sem merült bennem, hogy ne menjek el a családdal az antwerpeni Elisabeth Centerben rendezett hangversenyre. M már régebben megvette a jegyet a rendezvényre, melyre az egyik korábbi flamand tanárnőnk hívott, aki egy kórus énekeseként lépett fel itt a Carmina buranaval. Mivel én előzőleg nem nagyon foglalkoztam a dologgal, csak reggel vettem a kezembe a szórólapot, melyet a tanárnő nálunk hagyott, ezért kellemes meglepetés volt, hogy Carl Orff népszerű műve mellett Gershwin Kék rapszódiáját is élvezhetjük. Gershwinnek ezt a szerzeményét tizenkét-tizenhárom éves korom óta szeretem. Akkoriban volt egy film a TV-ben a zeneszerző életéről, amelyben természetesen ez a mű is többször felcsendült, s -akkor még- aktív klarinétosként azonnal felkeltette a figyelmem a darabot indító klarinét szóló, na meg az egész mű. Így anyukám, kérésemre, vett nekem egy szép bakelit lemezt, amelynek A oldalát a Kék rapszódia, B oldalát az Egy amerikai Párizsban című művet megszóltaltató barázdákkal láttak el. A Kék rapszódiát Leonard Bernstein vezényli és a zongora mögött is ő ül. Sajnos ez a lemez időközben annyira karcos lett, hogy már ugrál rajta a tű és élvezhetetlen, ezért később megvettem CD-n is. Sajnos azon meg azért élvezhetetlen, mert az előadók szó szerint értelmezik a hangverseny kifejezést, s úgy ledarálják a művet mint a gyorsvonat a léckerítést.

Szombaton tehát kicsíptük magunkat, mondtam a családnak, nem éghetünk be a jól nevelt belgák előtt, így még én is öltönyt vettem fel, és kicsit kapkodva ugyan, de elindultunk. A helyszín a központi pályaudvar közelében, az állatkert bejárata mellett van. Még indulás előtt Google-on tájékozódtam a parkolási lehetőségekről, mivel már tudom, Antwerpenben sem egyszerű az utcán helyet találni. Nem is volt rossz ötlet rákeresni, mivel a parkolóházak árainak böngészése közben akadt meg a szemem egy tájékoztatáson, amiről egy korábbi TV híradóból ugyan már értesültem, de mivel nem sokat értettem belőle, félretettem magamban az információt, hogy majd utána kell nézzek. Arról van szó, hogy ez év február 1.-től Antwerpen belső részét alacsony emmisziójú övezetté nyilvánították, és korlátozzák a járművek behajtását. Egy web oldalon lehet (lez.antwerpen.be) ellenőrizni, hogy az autónkkal be lehet -e jutni. Meg kell adni a forgalmi engedélyben szereplő motor adatokat és az oldal megmondja mi a helyzet. Ha nem felel meg a jármű, akkor vagy fizetni kell a behajtásért, vagy letenni kívül a kocsit. Szerencsére a miénkkel még pár évig, ha jól emlékszem 2024.-ig, behajthatunk mert euró 5 dízel forgatja a kerekeket. Délután négy órakor kezdődött a koncert, mi három ötvenkor tettük le a kocsit a pályaudvar alatti parkolóházban, és szinte futva értünk be az épületbe. Nem mi voltunk az egyetlenek, ez megnyugtató volt, és a ruhatárnál sem kellett már sorba állnunk. Akkor még körülnézni sem volt időnk a szép, pár éve felújított előcsarnokban, megtudakoltuk merre kell mennünk, majd gyorsan felsiettünk a lépcsőn a legfelső szintre és elfoglaltuk a helyünket. Úgy tűnt már csak ránk vártak, mert amint leültünk az erkélyen a zenekar fölött már konferálták is fel az eseményt. A zenét nem tudom átadni, így csak annyit írhatok, a Gershwin darab nagyon szépen szólt, mind a zenekar, mind a zongorista értette a dolgát. A Carmina buranat meg legalább életemben egyszer meghallgattam, de nem lopta be magát a szívembe. A kiöltözésről meg annyit, hogy a belgák nem vitték annyira túlzásba mint mi. A közel két órányi zeneélvezet után a nép leözönlött az előcsarnokba, és bár voltak akik azonnal a kabátokért szálltak harcba, sokan azonban még fogyasztottak egy pohár italt. Itt volt alkalmam megfigyelni a következő elmés megoldást. A falak mellett automaták álltak, hasonlóak azokhoz amilyeneknél a parkolóházakban fizetni kell. Ezek is ugyanezt a feladatot látták el, csakhogy itt nem a parkolásért lehetett fizetni hanem az italért amit a büfében el kíván az ember fogyasztatni, majd a kapott blokkal lehetett a pulthoz fáradni, így ott már nem kellett a pénzzel bajdlódni. Sőt azt is el tudom képzelni, hogy a pultosok már elő is készítették az italokat az automata rendelései alapján, mert nem láttam nagy tülekedést.

A koncert után kicsit még ténferegtünk a közelben, nézegettük a gyémántokat a kirakatokban. Antwerpennek ez a része a gyémánt negyed. Itt, az állomás környékén szinte minden üzletben ékszereket és gyémántokat árulnak. B osztálytársainak családjai is ebből élnek, a tavalyi közös ebéden ha jól emlékszem három férfi mondta, hogy ők nem gyémánttal üzletelnek a többiek azonban mind ezzel foglalkoznak. Miközben nézelődtünk G remek érzékkel dobta be a "Nem eszünk valamit?" kérdését, így engedve a behívó ember ajánlásának, abba a San Remo nevű pizzériába tértünk be, ahol tavaly az előbb említett ebéd is zajlott. Ettünk két finom pizzát amit a teltház ellenére is megfelelő időben kaptunk meg, majd fizettünk és hazaindultunk. Útunk az autóhoz a Central Stationon át vezetett, amely nagyon érdekes kialakítású pályaudvar. Az a különlegessége, hogy a vágányokat nem horizontálisan, hanem vertikálisan rendezték el. Ez azt jelenti, hogy -2 szintről a +1 emeletig érkeznek be és indulnak a vonatok, bár azt hiszem a 0. szinten nincsenek vágányok.

Készítettem egy kis video összefoglalót, bocsánat a kamera mozgásért, persze hogy nem vittem el a stabilizátort.