Következik tehát az első képes beszámoló, amely Brugge mesés kisvárosról fog szólni. Nem töltöttünk ott sok időt így sok mindent nem tudtunk megnézni, ezeket később majd bepótoljuk. A látogatásunk sajátos módon történt, szokás szerint nem készültünk fel előre, így a GPS-ben bejelölve a város peremét, elindultunk. A célhoz közeledve láttam meg egy csatornán átvezető híd túloldalán egy kőből épült városkaput, ezen áthaladva középkori helyszínre érkeztünk. A kővel kirakott szűk utcácskát sűrűn épített házak szegélyezték. Itt megálltunk és gyalogosan folytattuk utunkat, találomra választva meg, amint utóbb kiderült, a helyes irányt. Egy kilométeres séta után tárult elénk Brugge lényege.A város a tengerparttól 15 km-re terül el, a tengerrel egy hajózható csatorna köti össze. A belső városrészt is átszeli ez a csatorna rendszer, így itt a házak az olaszországi Velencéhez hasonlóan a vízben állnak. Ez szerintem persze nem teljesen igaz, mivel ahogyan azt a csatornán fel-le közlekedő, turistákat szállító csónakunk kapitánya később elmondta, a csatorna középen 3 m a széleken 50 cm mély. Így a házak alá már nem igen folyik be a víz.

A város történelmét, statisztikai adatait nem másolom ide, a wikipédián vagy máshol minden megtalálható. Mivel az idővel be voltunk fogva, ugyanis előre nem tudtam mire számítsak így csak két órányi parkolójegyet vettem, gyalogosan mentünk tovább, mígnem megláttuk az első, a már említett csónakot. Aztán a többi tucatot. Miután az egyik kikötőt is megleltük hozzá elhatároztuk kipróbáljuk. Aki először van itt annak érdemes ugyanígy cselekednie. Fél órát el lehet vele ütni és pár dolgot megtud az ember a városról. A beszállás előtt hosszú sorban álltak az emberek de végül negyedóra várakozás  után már mi is egy hajóban ültünk és élveztük az utazást. A hajó kapitánya, egy fiatalember, jól érthetően mondta el a megfelelő helyeken az információkat flamand, francia és angol nyelven. Láttuk a legrégebbi (14. századi) és a legalacsonyabb hidat, szobrot hátulról, az építészet jelképét egy háztető csúcsán, sörfőző múzeumot szintén hátulról, hattyúkat, kacsákat és még sok egyebet amit nem jegyeztem meg.

A csónakázás után futottam egy kört az autóig, az útközben szerzett helyismeretemre alapozva közelebb parkoltam vele a tartózkodási helyünkhöz, majd visszatértem a családhoz. Ők egy piactéren várakoztak, ahol B igyekezett valahogy megszabadulni a zsebpénzétől. Átsétáltunk a hídon, megcélozva a Jeruzsálem templomot. A templom felé haladva utcazenészek, mutatványosok és sok turista tűnt fel. Annyira viszont nincs tömegnyomor, mint Velence sikátoraiban, vagy mint a a 4-6-oson reggel fél nyolckor. Feltűnő volt, hogy a látott utcazenészek mind tizenéves korúak voltak, vélhetően profi tanulmányokat folytatnak. Gondolom összekötik a kellemest a hasznossal, nem otthon a négy fal között gyakorolnak a szomszédok örömére, hanem kinn a téren és ezzel még egy kis pénzt is keresnek.

A téren körbenéztünk kicsit, majd egy ausztrál fagyit ígérő fagyizóban fagylaltot vettünk. Fontos információ, hogy míg Magyarországon nagyon könnyen lehet fagyizót találni, minden nagyobbacska településen van legalább egy, addig itt nem ezt tapasztaljuk. A városkában amiben élünk egyáltalán nincs, de még a környéken sem láttunk. Antwerpen turisták által látogatott óvárosi részén a waffel mellett kaphatunk fagyit is, és úgy látszik Brugge is eltart egy-két fagyizót. Hatalmas, huszonvalahány féle választékból én pisztáciát ettem, ami finom krémes állagú volt. Jutott még nekem G csokijából is, de az annyira nem ízlett. Jó volt, de a pisztácia után kevesebb élményt nyújtott. Mielőtt elhagyjuk Brugge-t teszek még ide egy képet a téren található sörözőkről is. Mint a wikipédiáról megtudtam a városról több sört is elneveztek, és mint írtam van itt egy sörfőző múzeum is. Valamint a világ egyetlen sült krumpli múzeuma is itt van. A flamand tanárnőnk szerint a sült krumpli belga találmány. A napszemüveges hölgy a képen csak illusztráció, nem velünk volt.

Brugge után, úgy gondoltuk, ha már ilyen messzire eljutottunk miért nem mehetnénk még tovább, és a 15 km-re levő tengerpart felé vettük az irányt. Ott sem könnyű ilyenkor parkolóhelyet találni, pedig már délután 5 körül járt az idő. Erről sok mindent nem tudok írni. A tengerpart itt is csak tengerpart. Eleinte homok és víz keveréke, ami egy idő után szétválik, felül víz alul homok. Ami talán meglepő, hogy annak ellenére, hogy errefelé nincs tartósan 40 fokos hőség, így a víz sem nagyon tud felmelegedni, a part mégis ugyanúgy ki van építve, mint az olasz, francia, horvát, görög partok és a vízben elvétve még fürdőzőt is lehet látni. Erre mi csak azt mondjuk, a remény hal meg utoljára. Egyszer majd én is kipróbálom, de az eddigi két alkalommal erre nem jött ki a lépés.

 A part kihalt látványa ne tévesszen meg senkit, ekkor már este 6 körül járt az idő, és a távolban sötét fellegek gyülekeztek. Ezek a fellegek aztán megismertették velem az első igazi belga esőt. Eddig ugyanis az esőnek csak egy számomra eddig ismeretlen, vízpermet formájával találkoztam itt. Ez egy nagyon tökéletes eső biciklizéshez, de autózáshoz nagyon rossz. Amint letörli a szélvédőt a lapát, azonnal bepermetezi apró cseppekkel, amitől kilátni nem lehet, viszont fájdalmas hallgatni a gumi nyikorgását az üvegen amikor letörölni próbálja. Na ez a mostani nem ilyen volt. Ömlött ahogy kell, és az autópályán lévő nyomvájúkban óvatosan kellett közlekedni ugyanis előzékenyen táblákkal figyelmeztetnek az aquaplaning jelenségre. Szerencsére a belgák türelmes, óvatos sofőrök. Olyan bátran mennek az esőben a három sávos autópálya legbelső sávjában 40-el mint a huzat. Beálltam én is a sorba hátha felpörög bennük az adrenalin és hirtelen tövig nyomják a gázpedált, de nem. Végül magam elé engedtem egy a hátam mögött már türelmetlenül villogó autót, aztán ő csinálta nekem is az utat. Így épségben és a körülményekhez képest gyorsan hazaértünk.