Amint azt már említettem a megérkezésünket követő gyors kipakolás után a "kötelező" éves tengerparti nyaralás témája került elő. Ez is a szokásos módon. Délután a gyerekek elmentek a nagyapjukkal biciklizni, és mire hazaértek megszületett az útiterv. Korábbi években voltunk már többször Olaszországban, egyik évben két hét alatt kicsit körbe is jártuk. Már akkor felmerült, hogy legközelebb más úticélt kellene választani, s most kézenfekvő volt a francia tengerpart.

A nyugati partok vannak ugye hozzánk közelebb, de M kollégája szerint ott hűvösebb a víz, ezért a Földközi-tenger partvidékét láttuk megfelelőbbnek. Mivel az évek során szépen összeállt a sátras kempingezéshez alkalmas eszközeink széles tárháza, így nem csinálunk nagy gondot abból, hogy hova is menjünk. Horvátországba is elindultunk már azzal, hogy majd találunk valami szállást, az olaszoknál is volt hogy improvizáltunk. Most is csak azt néztük végig a Google térképén, hogy mégis melyik az a partszakasz ami nyaralhatónak tűnik, majd azt, hogy ott hol találunk tengerparti kempinget. Így esett a választás Montpellierre illetve az alatta található Palavas-le-Flots városkára. Amíg M pakolt én azért beütöttem a GPS-be a kempingeket. Kettőt láttam a google maps-on egy nagyobbat és egy kisebbet. Nyilván a nagyobbat céloztam meg. Ha jól emlékszem úgy este 9 körül indultunk neki a kb. 1100 km-es útnak. Az út eseménytelen volt, éjjel az autópályákon jól lehetett haladni délelőtt 10 körül érkeztünk meg. Hasznos információ lehet másoknak akik még nem jártak erre, hogy a francia autópályákon fizetőkapus rendszer van, így nem kell matricát vásárolni.

Először a nagyobb kempinget néztük meg. Mint mondtam voltunk már pár kempingben, Siófoktól Rómáig így van tapasztalatunk. Voltunk olyan helyen az olaszoknál, ahol a kemping maga egy kis élményváros. Gyönyörű környezet, virágok, tisztaság, a közös illemhelyiségek akár egy 4 csillagos hotelben. Élményfürdők, sportpályák, folyamatos programok, koncertek. S voltunk olyanban, ami ennek töredékét sem nyújtja. Ez ilyen volt, így gyorsan továbbálltunk megnézni a kisebbet, ez még rosszabb volt, végül egy harmadik helyen állapodtunk meg. Sok tekintetben ez sem volt szebb a többinél, de árnyékosabbnak tűnt és a medencéje is szimpatikusabb volt, mint az előzőeké. A medence fontos szempont, mert bár ott a tengerpart azért nem szoktunk egész nap ott aszalódni, délután jól esik a kemping édesvizű medencéjében hűsölni.

A korábban említett 4 csillagos olasz kempingeknél (igen a kempingek is kapnak csillagot mint a szállodák) rendszerint kilógunk a sorból, hiszen jellemzően jómódú német, holland nyaralók modern lakókocsijai töltik meg a teret amelyek csilli-villi kiegészítőkkel felszerelve olyan otthont teremtenek a benne élőnek, mint amilyet vélhetőn a hazájukban is élveznek. Ez a francia kemping, mely a Camping Montpellier Plage nevet viseli, de tulajdonképpen az egész kis városka inkább tűnt a francia középosztály kedvelt nyaralóhelyének, mint tehetős külföldi turisták célpontjának. Gyakorlatilag ottlétünk alatt a francián kívül más idegen nyelvet nem hallottunk, és az autók között csak a mi magyar rendszámunk árulkodott arról, hogy nem csak franciák vannak a helyen.

Minket ez azonban nem zavart, mint ahogy az sem, hogy megtapasztaltuk azt, amit eddig csak hallomásból tudtunk, a franciák a francián kívül nem beszélnek más nyelvet. Akár az út során a benzinkutaknál akár itt a kempingben próbálkoztunk angolul megszólalni a válasz az csak franciául jött. Mivel azonban nem doktori értekezéseket akartunk lefolytatni a helyiekkel, a szükséges ügyeket meg így is el tudtuk intézni, így ez a probléma könnyen áthidalható volt.

Első napunkon a tengerpartot vettük célba. Ehhez csak át kellett sétálni a kemping előtt húzódó gyér forgalmú úton, és máris a homokos plázson találtuk magunkat. Kiépítettségben ez sem hozta a megszokott olasz színvonalat, nem tűntek fel dinnyét, kókuszdiót, törölközőt, napszemüveget és papírsárkányt áruló színesbőrűek, nem volt annyi étterem, nem voltak napernyők, nyugágyak. Volt azonban vizimentő szolgálat, zuhany, nyilvános WC, ja és 40 fokos hőség. Minden, ami a kényelmes, nyugodt strandoláshoz és a leégéshez kell.

Egyébként a környék teljesen beépített. A partra is csak a házak között úgy 5-800 méterenként kialakított lejárókon lehet lejutni. A nagy meleg miatt a házak udvarán vagy száraz homokot vagy kiégett aljnövényzetet láttunk. M meg is jegyezte, hogy ezek a déli emberek lustábbak, nem gondozzák úgy a kertjeiket, mint északon. Persze talán inkább már feladták a harcot természettel.

A kihalt utcákon sétálva egyik este eljutottunk egy kikötőhöz. Itt megtaláltuk a máshol már megszokott éjszakai pörgést, bazársor, butikok, éttermek, mini golf, stb. szolgálta a turisták szórakozását.

A terület egyébként máskor halpiacként üzemelhet, erre lehet következtetni a kikötött halászhajók és az azokba bedobált konténerek láttán.

A legjellemzőbb étel amit megfigyeltünk az a fekete kagyló. Ezt szinte minden étterem kínálatában megtaláltuk. Nagy fekete lábasban tálalják, gusztusos kinézete miatt mi is elhatároztuk, hogy megkóstoljuk. Erre másnap a strandon került sor, mert a bejáratnál lévő egyetlen gyorsbüfé éppen napi akcióban hirdette a moules-t. Azt el kell, hogy áruljam a családunk étkezések terén kissé konzervatív, én pl. a szabolcsi töltött káposzta, húsleves, rántott hús vonalon szocializálódtam, ezért óvatosan nyúlunk az újdonságokhoz, különösen a tengeri herkentyűkhöz. Jól illusztrálja ezt az az eset, amikor is az egyiptomi nászutunkon 10 évvel ezelőtt, a szálloda ajándékaként felajánlott tengeri étteremben az elénk rakott kagylót, polipot, tintahalat és még ki tudja mit tartalmazó tálról bátran leettem a sült krumplit, majd érintetlenül küldtem vissza a konyhába. Azóta kicsit fejlődtünk, én már ettem grillezett kagylót az egyik budai Trófea étteremben. Az itt tálalt kagylót párolással készítik. Valamilyen hagymás fűszeres (én Delikátra hasonló valamire tippelek) lében gőzölik, és ha a kagyló kinyílik már ehető is. Az meglepett, hogy a kagyló héjához képest milyen pici volt a belseje, valószínűleg azért adnak belőle egy lábassal, illetve mi műanyag dobozban kaptuk.

Az első falatok meglepően finomak voltak, köszönhetően az ízesítésnek. Aztán ahogy csipegettük, éppen a sós íz miatt egyre jobban telített az étel. Másik problémám vele a következő volt. Én nem tudom mi a szokás az ilyen állatfélékkel, mert ugye a nagyobb állatoknak a belsőségeit, különösen az emésztő rendszerét külön kezelik, és azokat nem is nagyon fogyasztják. Jó, a pacaltól most tekintsünk el, mert azt amúgy sem bírnám megenni. Ez vélhetően a kagylónál nem így van, tehát itt egyben fogyasztjuk szőröstül, bőröstül, hogy egy kis képzavarral éljek. Némelyik példány esetében pedig én határozottan éreztem, hogy az állat bizony nem volt tökéletesen kiéheztetve feldolgozás előtt, és bizony olyan zamatokkal teli ízvilág keveredett össze a számban, amit az ismerhet, aki szívott már le néhány hete nem takarított akvárium aljáról vizet gumicsővel. Végeredményben azonban ehető étel, bár rajtunk négyünkön (két felnőtt két gyerek) bizony kifogott az egy emberre tálalt adag, és a felét ott kellett hagynunk.

 A fent leírtakkal nagyjából ki is merítettük a lehetőségeket, amiket a kemping és környéke nyújtott nekünk, így az egyik nap kis túrára indultunk. A recepciónál található rengeteg turisztikai ajánlat közül kerestünk olyat ami a gyerekeket is leköti és számunkra is szórakoztató, így esett a választásunk az Uzés városa közelében található Haribo múzeumra. A szépen kialakított épületben bemutatták a Haribo márka történetét, betekinthettünk a gumicukorka gyártás rejtelmeibe a kezdetektől napjainkig. A látogatás végén kis kóstolót is kaptunk néhány termékből és a shopban kedvezményes áron lehet vásárolni is a teljes termékkínálatból.

 Mivel volt még időnk így következő célpontunk egy cseppkőbarlang volt a Grotte de la cocaliere. Az odavezető úton gyönyörű kisvárosok mellett haladtunk el, érdemes lenne egyszer ezeket is felfedezni. A barlangtúrán szintén egyedüli külföldiként vettünk részt, ezért a kedves túravezető úr minden fontos és érdekes információt angolul is elmondott nekünk. A barlangban sok szép képződmény volt, ezek közül amit itt megmutatok.

 A szabadságszobor

A medencék

 Végül a gyöngy, ami nem az én képem, mert nagyon picike, tényleg egy gyöngyszem méretű, és a telefonommal nem tudtam lefotózni a sötétben. A kép közepén látható köldökszerű mélyedésben van a gyöngyszem, ami a vízben úszik.

 A kempinghez visszavezető úton még egy számunkra érdekes eseményt sikerült elcsípni. Előzmény, hogy a kempingben feltűnt, hogy a körülöttünk nyaraló franciák folyamatosan a petanque nevű játékot játsszák, kicsik, nagyok egyaránt. A mi gyerekeink is persze elkezdték rágni a fülünket, hogy legalább egy műanyag golyó szettet vegyünk nekik. Nos mi az egyik kisvároson áthaladva döbbentünk rá arra, hogy ez a szerintünk csak kedvtelésből játszott játék itt egyfajta nemzeti sport lehet. Az egyik téren a fák alatt egy petanque bajnokság volt éppen.

 A fenti képen a gyakorló pályák látszanak, az igazi verseny a park másik felében folyt, kihangosítással, bírókkal, nyeremény serlegekkel, ahogy kell.

Ezen az oldalon viszont hangulatos kis dzsembori alakult ki, sebtiben kialakított kiszolgálópultról adták a csapolt sört amit az asztalok mellett ülve vagy a pálya mellett állva lehetett elfogyasztani.

 Kicsit elidőztünk ebben a városi nyugalomban, majd visszaautóztunk a táborunkba. Egy hét után érkeztünk haza Belgiumba, ahol azonkívül, hogy a macska és ezáltal apósom is megismerkedett a szomszédainkkal más jelentős eseményről nem kaptunk hírt.