Amint ígértem ebben a posztban lesz egy kis turisztika, amihez igyekeztem hozzáolvasni, hátha ez a bejegyzés is olyan népszerűséget kap, mint a kezdetekkor a Bruge-i beszámolóm. Ott kell kezdenem, hogy február 27-én anyósom megkért, vigyem el Brüsszelbe kicsit körbenézni, ha már itt van Belgiumban. A kérésre természetesen nem mondtam nemet, így már csak az a kérdés maradt a család számára, hogy a létszám miatt ki az, aki otthon marad. Mert 6-an mégsem merünk beülni az 5 személyes autóba, amin ráadásul magyar rendszám van amit a szabályok szerint már nem lenne szabad itt használnunk.

Egyébként az elmúlt napokban – remélhetőleg így lesz – sikerült ezt a kérdést is megoldani, ugyanis éppen autóvásárlásban vagyunk. A család új tagja egy 7 üléses Opel lesz, természetesen helyi rendszámmal. Amiért még picit kérdőjeles a dolog az abból fakad, hogy a kereskedő még nem tudta átadni a 83%-ban kifizetett autót, mert a karosszériát érintő kisebb javítások miatt még szervizben van. Addig meg jó magyar beidegződéseink miatt izgulunk, hogy nem vertek –e át, nem lopott -e az autó, esetleg éppen most szedik ki belőle az értékes, keveset futott alkatrészeket és cserélik lestrapált roncsokra. A - valószínűleg második generációs - arabnak kinéző kereskedő persze még azon is mosolygott, mondván ez itt Belgium és feleslegesen aggódunk, amikor a foglaló kifizetése előtt azt kértem, had ellenőrizzem le a forgalmiban és a szerződésben lévő alvázszámot a kocsin is. Ezt a témát a következő posztban ígérem kifejtem még, de most jöjjön a turisztika.

Hosszas vívódás után megszületett a döntés, M marad, én és a többiek megyünk Brüsszelbe. Felmerült ugyan, hogy apósom vagy M vonattal követi az autós csapatot, de végül ezt költséghatékonyság és a logisztikai koordinációs plusz feladatokból eredő kényelmetlenségek miatt elvetettük. Első körben természetesen az Atomiumhoz mentünk. Ez azért természetes nekünk, mivel az A12 autópályán haladva Brüsszel felé ez esik először utunkba. Brüsszel eme látványosságát 1956-ban kezdték el építeni, amikor a hazánkban zajló események miatt és után bizonyára számos honfitársunk érkezett az országba. Nem elképzelhetetlen, hogy az 1958-as világkiállításra elkészült térplasztika létrehozásában ezek a dolgos magyar kezek is tevékenyen részt vettek. A monumentális alkotás 9 fémgömböt ábrázol, amelyek a vas tércentrált köbös fémrácsát jelenítik meg 165 milliárdszoros nagyításban (forrás Wikipédia). A csúcsára állított kocka formájú szerkezet teljes magassága 102 méter, a gömbök 18 méter, az összekötő csövek 3 illetve az átlóban 3,3 méter átmérőjűek.

 Érdekességképpen egy olyan távoli képet raktam be, amelyet tavaly, a közelben lévő Mini Európa parkból fotóztam, az előtérben a Magyarországot képviselő Széchenyi Fürdő makettjével.
Szintén tavalyi közeli kép a látogatóközpont bejáratáról.Ez már idei kép, ami nem csak abból érzékelhető, hogy száraz a beton, hanem sajnos a közelben állomásozó katonai jármű jelenlétéből is. A tavaly őszi párizsi merénylet óta folyamatos a katonai jelenlét Brüsszel fontosabb helyein, de mint láttuk ez sem volt elegendő a későbbi március 22-én megtörtént merényletek megelőzéséhez.

A gömbökbe természetesen be lehet menni, de csak a függőlegesen is alátámasztott legfelső, középső és oldalsókba. A bejáratnál a repülőterekhez hasonló, bár kevésbé szigorú átvizsgálás lassítja a haladást, de amikor mi ott voltunk nem kellett sokat várni. Pár perc alatt már a legfelső szintre vezető lift előtti sorban álltunk. Itt aztán körülbelül 10-15 perc telt el mire feljutottunk csúcsgömbbe ahol egy étterem valamint egy körbesétálható kilátó található. Ide, mint írtam lifttel lehet feljutni, amely a középső, függőleges csőben közlekedik. A kilátás pedig ilyen.Ezen a képen a már említett Mini Európa látszik, amely most éppen zárva van, mögötte pedig egy vízi csúszdapark.

Innen szintén a lifttel lehet/kell visszamenni a földszintre, majd gyalogosan körbejárni a többi, látogatható gömböt. Ezekben kiállítási terek vannak berendezve, ahol a gömb építését mutatják be, illetve az akkori korszak jellemző emlékeit, tárgyait.Ez például az egyik gömb tervrajza. A gömbök között vagy mozgólépcsőn … … vagy gyalogosan lehet közlekedni.Van ahol még diszkó világítást is kapunk.

Miután itt végeztünk, megcéloztuk a belvárost. Mivel tavaly B nénivel, G óvónőjével már tettünk egy kis látogatást Brüsszelbe, így most az akkori tapasztalatok mentén haladtunk. Első cél a pisilő kisfiú szobra, a Manneken Pis. Itt jegyzem meg, hogy autóval érkezni és közlekedni Brüsszel utcáin nem nagy kihívás, főleg ha GPS segíti az embert. Parkolóhelyet találni viszont már szerencse kérdése. Nem tudom parkolóház fronton mi a helyzet, de utcai helyet találni nehéz. Ha találunk is üres helyet, akkor tovább bonyolíthatja a helyzetet az, hogy néha azt valami ideiglenesen kihelyezett, nehezen értelmezhető időkorláttal jelölt táblával letiltják. Nekünk most is szerencsénk volt, és rövid bolyongást követően sikerült beparkolni egy kis utcában két autó közötti szűk területre. Innen pár száz méter séta után érkeztünk el arra az utcasarokra, ahol az alig észrevehető 58 cm-es kis szobor (forrás Wikipédia) néz velünk szembe és pisil rendületlenül. Időnként még szépen fel is öltöztetik, mint most. A kép bal sarkába raktam egy közelit is róla. Az öltöztetés gyakori szokás, állítólag volt már magyar csikós jelmeze is.

A szobrot a Wikipédia szerint több legenda is övezi. Az egyik szerint a 2 éves III. Gottfried leuveni herceg egy fára függesztett kosárból vizelte le a seregére támadó ellenséges katonákat, akik így el is vesztették a csatát. Másik történet szerint a 14. században Brüsszelt ostromló idegen sereg által, a falak ledöntésére elhelyezett bombák gyújtózsinórját pisilte le egy kisfiú, ezzel mentve meg a várost.

A pisilő fiútól rövid sétával a Grand-Place (franciául) vagy Grote Markt (hollandul) térre jutunk. Itt található a Brüsszeli városháza (amiről nem csináltam szép képet ezért nem rakok be) meg még a képen szereplőhöz hasonló csicsás épületek. Annyit tudok még a helyszínről, hogy kétévente nagy virágszőnyeg borítja az egész teret. Tavaly éppen egy ilyen év volt, így amikor itt jártunk mi is megnéztük. Nem volt azonban szerencsénk, mert az egész teret beborító virágtenger helyett csak egy szerény kis kompozíciót találtunk. 

A térről autóval mentünk tovább megnézni az Európa Parlament épületét. Itt nem féltem a parkolástól, tavalyi látogatáskor sikerült egy alkalmas utcát találni, ami most sem okozott csalódást. A parlament előtti téren árválkodó két katona mellett egy tucat gördeszkás és rolleres fiatal szórakozott. Maga a terület számomra nem olyan impozáns, mint a magyar Parlament környéke. Ha már ott jártunk benéztünk az ingyenesen megtekinthető látogató központba is, ahol meglepetésünkre a körbejáráshoz adott, magyar nyelvre hangolt audio eszközt magyarul beszélő recepcióstól kaptuk. A kiállításon az Európai Unió megalakulásának történetét, az egyes tagországokat, valamint a parlament működését mutatják be. Azt gondolom, ha már itt van ember, akkor érdemes rászánni egy-két órát, de szerintem aki nem ebből írja éppen a diplomadolgozatát annak nem túl érdekes.

Nemrég olvastam valahol egy cikket arról, milyen speciális nyelv a magyar, ha az ember idegen földön van, akkor egy szófoszlány hallatán azonnal beazonosítja honfitársát. Tényleg így van. Beültünk ebédelni egy jó kis török büfébe, mert hova máshova ülnél be Belgiumban, vagy a világon bárhol, mint a jól ismert Mc’ Donaldsba, kínaiba, vagy a giroszoshoz. Szóval ott eszegetjük a falafelt amikor a pultnál éppen angolul rendelő hölgy a rendelés végén elkérte a „vifi” kódot. Így használta a szót vifi amivel nincs bajom, sőt nekem is szívesebben jön így a számra, mint az angolban vélhetően helyesebb „vájfáj” alakban. Ráköszöntem hát a szemközti asztalhoz letelepedő párra, hogy sziasztok és ők ugyanígy köszöntek vissza.

Mivel az előző posztban előrevetítettem ezért most kicsit a terror fenyegetésről is írok. Március 22-én több ismerősöm, rokonom is érdeklődött, hogy jól vagyunk –e, mi a helyzet. Mindenkit megnyugtattam, hogy ahol mi élünk, az egy csendes kisváros, nem hiszem, hogy itt terrorcselekménytől kelljen tartani. Ugyanakkor M céges kiküldetéseire a Zaventem reptérről szokott indulni így jogos lehet az aggódás. A tragikus események után én nem nagyon láttam változást a környezetünkben élő emberek viselkedésében. Senki nem rohant az utcára, az emberek nem szaladtak át a szomszédokhoz, hogy „hallod mi történt”, legalábbis én nem láttam effélét. Másnap délben az iskolákban és M mondta, hogy náluk a cégnél is, volt egy perces csendes emlékezés, és ennyi.

Ez jutott mára. Tehát adós vagyok még Amszterdammal, ami akkor a következőposzt lesz.