A mai nap pontosan úgy kezdődik mint bármelyik az elmúlt néhány közül. Most hogy M szülei nálunk vendégeskednek, mi ketten a nappaliban alszunk. A gyerekeknek farsangi szünet van, így egyedül M kel korán, elkészül, elmegy, közben lassan ébredezünk mi többiek is. Én ma kicsit lustább vagyok, így már kilenc is elmúlt mire kiszállok az ágyból, G már rég mellettem nyomkodja a telefonját. Igazából engem is egy telefonhívás ugraszt. Nem is húzom az időt, gyors mosakodás, még leülök kicsit a számítógép elé megnézni valamit, ja igen az OTSZ-ben kell valamit ellenőriznem, aztán indulok hátra, mert D vár, jön szokásos reggeli séta.

Kiérek az udvarra, D ott hasal a fűben a terasz szélénél, miközben elmegyek mellette a garázs felé szólok neki, "Mi van öreg, gyere" de nem nagyon akaródzik neki mozdulni. Már a garázsajtóból nézek vissza, mikor nehézkesen ahogy szokott, vagy talán kicsit lassabban, feltápászkodik. Megint szólok, de lehet nem hallja. A többiek szerint már egy jó ideje süket, szerintem csak szelektív a hallása. Bemegyek a pórázért. Mire újra az ajtóhoz érek és mutatom felé, már fél úton jár, majd engedelmesen megáll előttem, várja hogy rátegyem a nyakörvet. Minden pontosan olyan mint máskor, de valami mégis más. Nem szokott ez ilyen döcögős lenni. Kifelé menet még zsebre gyűröm a kutyagumis zacskókat. Mindig kettőt viszek, mert mikor kiköltöztünk és elkezdtük a sétákat még csak egy volt nálam, de amikor megviccelt és kétszer is lerakta a taposóaknát, akkor megtanultam, kell a tartalék. Most egyet le kell tekernem a gurigáról, mert tegnap elhasználtuk. Kisétálunk a motoros kapu alatt, ami tavaly összezúzta a kocsi hátsó szélvédőjét, fejemben még mindig az OTSZ, közben próbálom hívni a kollégát aki miatt foglalkoznom kell ezzel. D jön mellettem mint máskor, automatikusan vezet át az utca túlodalára, ahol meg kell szagolnia a szemben lakó dán dog otthagyott vizeletét, majd tovább a buszmegálló felé. Közben megint próbál áthúzni az úttesten a mi oldalunkra. Mindig ezt csinálja, de nem lehet, mert a zebra még odébb van, közben meg FS is visszahívott, akivel megtárgyaljuk mi legyen a végfal szigeteléssel az aktuális projekten. Észre sem veszem és túl vagyunk a buszmegállón, itt D alkalmasnak ítéli meg a helyet, hogy székeljen. Kis erőlködésre megvan az eredmény. Elég híg, mióta visszajöttem Magyarországról ez a jellemző. Összekaparom, még egy papírzsebkendővel meg is törölgetem a füvet, majd visszaballagunk a megállóhoz, mert ott a kuka, na meg a zebra is. Átmegyünk hát a túloldalra, mert az a szokásos út. A sarkon befordulunk a játszótér felé. Az egyik sorházban egy ajtó mögött néha két golden retriever kaparja veszettül az üvegtáblát, most el van húzva a függöny, nem látnak minket, így nyugalom van. Lassan baktatunk a járdán, D megszagolja amit kell, amit ilyenkor szokott. Egy helyen, a játszótér bejáratánál, ahova neki tábla tiltja a belépést, hosszasan szimatol. Jó ideig hagyom, de aztán elfogy a türelmem, picit megrángatom a pórázt, menjünk már. Megyünk. Lassan. Öregesen. D, a vén tinédzser, nyáron betölti a tizennégyet. Ha megéri. Az kutyaesztendőben vagy nyolcvan is megvan talán. Fura de ahogy a hideg szélben ballagunk és hallgatom a lihegését az jut az eszembe, ideje lenne utána nézni mi a teendő itt Belgiumban ha a háziállat elpusztul. Otthon nem nagy gond, van hely a kertben egy sírhantnak, de itt? Nem a mi kertünk, meg hát mit szólnának a szomszédok ha látnák ahogy ásom a gödröt. Áhh, odébb van az még, ez a nyomorult a szemébe röhög a halálnak. Alig múlt egyéves és túlélt egy babéziát, pár évre rá még egyet. Tavaly szeptemberben anyósom már a papot akarta hívni hozzá, az orvos szerint agyvérzése lehetett. Amilyen jó dolga van még párszor be kell emelnem a csomagtartóba, mert magától már azért nehéz neki beszállni, hogy leautózza velünk azt az 1400 km-t hazáig. Ja, csak a gond van veled öreg, egy nyaralásnál külön feladat megoldani, hogy ki és hol vigyázzon rád. Ballagunk ahogy szoktunk, talán kicsit lassabban, de ma így holnap úgy. Újra a motoros kapunál vagyunk, illetsztem a kulcsot, felgördül, már a kapualjban leveszem a nyakörvet. Így szoktuk, nem vagy már fiatal tacskó, nem rohansz ki meggondolatlanul az utcára, mint akkor az első nyáron tetted. Emlékszel? Épp hazaértem munkából, beálltam a kocsival, te meg kisurrantál a nyitott kapun. Emlékszel? Persze, sosem felejtetted el, mert épp az utcán kószált a szembe szomszéd németjuhász aki rádrontott, te meg vonyítva futottál vissza a biztonságot nyújtó udvarra. Azután jó ideig nem mentél ki a kapun, még az első kutyasétáltatáskor is ölben kellett vigyelek az első száz méteren. Most se mész ki, de már más oka van. Mert öreg vagy, fáradt, és talán már ezeket a sétákat sem élvezed, csak azt gondolod, ha ez a fickó annyira szeret velem reggelente mászkálni, legyen meg az öröme. Kibírom azt a fél órát a kedvéért. Sosem panaszkodsz. Neked mindig jó ami van. Lehetne jobb gazdád is, de te elfogadtad ami jutott. Pedig eredetileg nem engem szánt neked az élet. Amikor felhívtam az érdi telefonszámot a hirdetésből, azt mondták minden kiskutya elkelt. Másnap aztán visszahívtak, hogy téged mégsem vittek el, de higyjem el, semmi bajod, de annak a másiknak mégsem kellettél. Azonnal indultunk érted M-el és aznap este már nálunk voltál.

2003. őszén amikor hozzánk kerültél.

Odaérünk a garázshoz. Nehezen tudom nyitni a kaput, mert felfelé billen te meg megint, mint mindig, túl közel állsz, és nehezen érted meg, hogy így nem nyílik. Bejutunk végre, teszek a táladba száraztápot, rá konzervet, ahogy szoktam. Újat kell nyitni, mert tegnap kiürült az előző. Ez marhahúsos, ezt is szereted. Még összeszedem a dolgaidat a kertből bele a komposztos zsákba. Ez is egy utálatos dolog, de valakinek meg kell csinálni. Én hoztalak a házhoz, hát nekem kell csinálni, mert te nem tudod. Mire az ajtóhoz érek ott várod a fogmosó sticket. Ezt is Belgiumnak köszönheted. Otthon sosem kaptál ilyesmit, de itt valamiért úgy éreztem jár neked, megérdemled. Sosem bántasz senkit, odahaza az utcában mindenki szeret, előbb ismertek meg téged a környékbeliek mint engem. Egyszer azért egy betörőt megugrasztottál emlékszel? Nem tudom persze melyikőtök ijedt meg jobban, de az biztos hogy ő szaladt el és nem te. Láttam. Na jó, rágcsálj csak, én megyek a dolgomra. Nem hagy nyugodni ez az ügy, fel kell hívnom még valakit. 

Itt is 2003., amikor a diófa hirtelen levetkőzött. Az a kis fekete maszat vagy te.

Egyik kedvenced volt akkoriban az a vödör. Meg a foci. Mindenkivel azonnal összebarátkozol

Még ha macska az illető akkor is

Épp leteszem a telefont, anyósomék ott állnak az ajtóban, biztos nem találnak valamit a konyhában azt akarják megkérdezni. "F, D elment." Az anyád keservit, hát hogyan, most jöttünk haza, bezártam a garázst, hogy mentél el, gondolom miközben indulok hátra. Hányszor mentem utánad odahaza is, mert elkódorogtál, hát már itt is? Aztán a folyosón rádöbbenek, megértem, felfogom. Már nem sietek, csak kinézek az ajtó üvegén és megnyugszom. Nem vagy te olyan, nem mentél te sehova. Ott vagy ahova mindig is vágytál, és talán valahol mindig ott is voltál, csak én sem tudtam róla eddig. De most már ott is maradsz. A szívünkben. Mert ott vagy a legjobb helyen.

A kisállat krematóriumban azt mondták, majd hívnak ha mehetek érted. Valamikor a jövő héten. Aztán lesz még egy hosszú autózásod hazafelé valamikor, talán nyáron. Ne félj, akkor is beteszlek majd a csomagtartóba, mint eddig. Aztán otthon majd kiveszlek, és nem kell többé végigszenvedned ezt a tizenhat órát. Úgy tervezem a kerítés mellé szórom szét a poraid, ahol mindig feküdtél. Ott nyugodj békében és ha jön valaki ismerős vakkants rá egy kicsit.