Pénteki posztom nem lett index2-ős, ezért ma kénytelen vagyok valami újjal előjönni. Olvasom az Indexen, hogy ma van a világútlevél harmincadik évfordulója. Természetes hogy ezzel kapcsolatosan nekem is vannak emlékeim. Persze nálunk, ahol a keleti határ hatványozottan közelebb volt mint a nyugati, a gorenjés bevásárlóturizmus nem volt annyira látványos és érzékelhető, de azért nyomokban észlelhető volt a hatás. 

'87 őszén ha jó számolom olyan hetedikes voltam. Akkor már volt gyakorlatunk a külföldi bevásárló utak terén, szüleimmel évek óta járogattunk át Romániába, a közeli Szatmárnémetibe ahol, míg anyám a ruhákat válogatta a család részére, én a Szamos áruház műszaki osztályán bolyongtam és kerestem mindenféle olcsó, de érdekes vackokat. Innen szereztem be elektronikai szereld magad kitteket, amiből sajnos a zsebrádiót hiába raktuk össze apámmal, meg sem nyikkant, de a fényérzékelős kapcsolás remekül működött. Egyszer bekapcsolva felejtettem az íróasztalon, egy játékautóból kiszerelt villanymotor volt rákötve. Halálra rémültem amikor este beléptem a szobámba, felkattinottam a villanyt erre váratlanul felberregett az asztalon a motor. Ekkoriban kezdtem a fotózással is foglalkozni, évekig kattintgattam a fekete-fehér Fortepan filmekre, de sosem hívattam elő őket, mert az pénzbe került. Egy zirci nyaraláson aztán valahogy úgy jött ki a lépés, hogy a szüleim addig csúfoltak, hogy minek fotózok ha sosem látja senki a képeket, hogy egy helyi fotósnál még az egy hetes pihenés alatt előhívattam egy tekercset. Aztán a papír-írószerben képeslap vásárláskor láttam fotós vegyszereket, papírokat, apám ott magyarázta el mire valók ezek. Rögtön beindult bennem az SK ösztön és elhatároztam sokkal érdekesebb és olcsóbb, ha én hívom elő a képeket. Nos fotós cuccok beszerzése is könnyebben ment Romániában, egy szakboltban nagyon kedvező áron lehetett venni eszközöket, onnan lett előhívótankom, tálaim, sötétkamra lámpám, csipeszem, meg egy vakum, hogy beltéren is tudjam használni a Villija nevű szovjet fotoapparátot. A Smena Symbol parkolópályára került, mert a Villijának jobb volt a makró távolsága. A képek papírra vetéséhez való nagyítót apám szerezte a munkahelyéről, valami öreg kiszuperált gép volt, de működött. Ha jól emlékszem eddigre már a Commodore Plus 4-et is kiharcoltam, a helyi Ofotért kirakatában jelent meg egy darab, Bécsből hozott bizományi példány, azt vették meg nekem szüleim személyi kölcsönből, 18 000 Ft körüli összegért. Magnóra, joystickre már nem futotta, így hónapokig nem volt vele más szórakozásom, mint pár soros BASIC programokat pötyögni, amik vagy kiírták a nevem a képernyőre, vagy grafikus módban egyszerű ábrákat rajzolgattak. Szóval amikor megnyílt a nagy nyugati határ, akkor nekünk már majd mindenünk megvolt amire vágytunk, kivéve persze a video magnót. Akkoriban  nagy csoda volt ez. Szülinapi zsúrokat, vagy hétvégéket lehetett elütni a VHS kazettán agyonmásolt, hangalámondásos filmek bámulásával. Terminator, Vörös Szonja, Kommandó, Végső visszaszámlálás, meg ilyenek. Arról meg ne is beszéljünk milyen csoda volt, hogy fel lehetett venni TV műsorokat, így a Dallas, vagy a Rabszolgasors már nem maradhatott ki senki életéből. Érdekes, de szüleimet jellemzően nem hozta tűzbe semmilyen technikai újdonság. Az osztályársaim már javában JVC decken, Videooton hangfalakkal hallgatták a legújabb disco slágereket, amikor nálunk még az volt a menő, hogy apám üzembehelyezte az ezer éves lemezjátszót, amiről egy csöves rádióra kötve hallgattuk a táncdalfesztivál előadóit. Jó kicsit túlzok, mert volt modernebb lengyel lemezjátszónk is, meg egy kazettás rádiómagnó, azzal vettem fel zenéket a Poptarisznyából, amibe B Tóth László mindig beledumált.

Szóval bár a szüleim nem törték össze magukat a modern technikákért, valahogy a videomagnó őket is megérintette. Így aztán amikor apám munkahelyén az éjszakai ügyeletre üzembehelyeztek egy Hitachi készüléket, és az természetesen az egész kollektíva otthonát megjárta, jó párszor nálunk is teljesített szolgálatot. Így aztán amikor lehetőség nyílt számukra egy szervezett, egy napos buszos kirándulással Bécsbe utazni, összekapták magukat és elindultak. Persze a cél a videomagnó volt, de én azért megbíztam őket, hogy mindenképpen hozzanak nekem még egy jostick átalakítót, mert botkormányom ugyan volt már kettő is a Plus 4-hez, de mivel a csatlakozóhoz csak egy átalakítóm volt, így nem tudtunk a haverokkal a nagyon kevés, párban is játszható játékot maximálisan kiélvezni. Elindultak tehát a nagy csodaországba, ahonnan olyan híreket kaptunk az előttünk már megjárt ismerősöktől, hogy ott aztán minden van, és ami nincs még az is. Mert ha az ember egy üzletben nem találja meg amit keres, az eladók megkérik, hogy várjon és átszaladnak a másik üzletbe s hozzák át a portékát, csak hogy a kedves vevőnek ne legyen panasza. Nem csoda, ha aznap az iskolában mindenkinek eldicsekedtem, hogy estére már nekünk is lesz videomagnónk, s stoppoltam a legújabb filmeket a barátaimnál.

Eljött az este, megjöttek a szülők. Jöttek az ajándékok, a szerzemények. Volt jostick átalakító, érkezett egy Polaroid fényképező 2 fotó kazettával, ez kemény 20 kép azonnali élvezetét jelentette, szóval jól meg kellett gondolni mire használjuk, mert ha elfogy esélyünk nem lesz újat venni bele. S megérkezett a várva várt videomagno is. Természetesen a jól bevált Hitachi, mert azt már ismertük. Csak egy újabb, modernebb típus, ezért lényegesen kisebb is mint a munkahelyről ismert készülék. Azonnal beüzemeltük, apám bölcsen vett hozzá egy kábel átalakító készletet, amivel oda-vissza lehetett mindenféle rendszerre kapcsolódni az 5 pólusú tunneltől a SCART-on át az RCA-ig vagy a 3,5-es jackig. Szóval készülék bedug, tesztkazetta be. Ja persze a jó öreg ORION Jácint TV-t rá kellett még hangolni, az ehhez szükséges kis piros tekerentyű már régen elkallódott, maradt a gyufaszál. A 8-as csatorna jó lesz, és már mentek is az első képsorok a mi saját videomagnónkról. Hurrá! Oké, akkor most vegyünk fel valamit a TV-ből. Kiválasztottuk a műsort, üres kazetta betesz, keressük a record gombot. A készüléken nincs. Mondja is apám, hogy igen, ez már a boltban is feltűnt neki, de az eladó azzal magyarázta, hogy ez olyan modern készülék, hogy a felvételt a távirányítóról kell indítani. Tényleg, azon van record gomb. Nyomjuk. Semmi. Próbáljuk a play-yel együtt, mint a kazettás magnón. Akkor meg a lejátszás indul el. Szóval a nagy nyugaton, ahol kolbászból van a kerítés, és az eladók inkább maguk rohannak át a konkurenciához hogy beszerezzék a vevő számára  az áhított terméket, nos hát ott apámat, a becsületes, türelmes embert, aki életében egyszer akart valami modernet, szépet, újat venni, amivel majd ő is feveheti a kedvenc műsorát, szóval őt rendesen átbaszták. El is voltunk szontyolodva, próbáltuk magunkat azzal vígasztalni,  hogy ugyan mit is akarnánk mi felvenni a TV-ből, másoláshoz meg úgyis két video kell, majd a másikkal vesszük és ezzel játsszuk le a filmet. Nézni meg ezt is lehet. De aztán a magyar lelemény, meg a szocialista szellem megoldotta a kérdést. Egyszer másoláskor a munkahelyi Hitachi helyett véletlenül a mi vadiúj, csak lejátszó Hitachink került vissza az ügyeletre, ahol senki sem akart felvenni semmit, csak nézni a Top Gunt, vagy a Forró rágogumit aktuális részét.

Nos én így emlékszem a nagy nyugati nyitásra. Egyébként szüleim azóta egyszer jártak még nyugaton, tavaly nyáron nálunk Belgiumban.